Oldalak

2014. június 29., vasárnap

Amszterdam - 4. nap

 
Kedd hajnalban az eső kopogására ébredek. Elképzelem, milyen csodálatos lesz az utolsó délelőtt a zuhogó esőben sétálgatni, aztán az optimista énem (mert már olyan is van) arra gondol, hogy reggelig akár el is állhat. A gondolat ereje segít, nyolc körül már ezerrel süt a nap, úgyhogy ha nem is vidáman, de egy kicsit megkönnyebbülve kezdünk csomagolni.
 
Elsétálunk a közeli szupermarketig, hogy vegyünk még pár dolgot ajándékba (Lindának szigorúan stroopwafelt, imádja ezeket a karamelles dolgokat), aztán miután tényleg mindent begyömöszölünk a bőröndbe, kijelentkezünk a hotelből.

Mint eddig minden nap, most is a pályaudvarig megyünk (már kívülről tudom a megállók nevét, a Droogbak a kedvencem), mert azt találtuk ki, hogy a bőröndöt betesszük a csomagmegőrzőbe, mi pedig még mászkálunk egy kicsit. Nem vagyok boldog a csomagmegőrzős dologtól, általában nem kedvelem az automatákat, és nem használok bankkártyát sem (szánalmas, tudom...), ez a megőrző pedig automata záras szekrénykékből áll és csak bankkártyával lehet fizetni. Mikor meglátom, kicsit ideges leszek, elképzelem, hogy örökre ott marad a táskánk, mert valamit elbénázunk, de Gergő már tuszkolja is be a bőröndöt a szekrénybe, becsukja az ajtót (innentől kezdve már nem lehet kinyitni), fizet, és voilá: ott is van a kezében a parkolójegyre emlékeztető kártya.
 
Bőrönd nélkül tényleg kényelmesebb, elég macerás lenne magunk után húzkodni a tömegben. Így viszont minden második ajándéküzletbe bemegyünk, hátha találunk még valami ellenállhatatlan szuvenírt. Az ajándéktárgyak kb. fele a szokásos hűtőmágnes-bögre-póló vonalat képviseli, negyede a fűhöz kapcsolódik, a másik negyede pedig a szexhez. Mindenhol veszünk magunknak egy bögrét és egy hűtőmágnest, Amszterdamban is így teszünk, mindkettő teljesen hagyományos, nem mintha prűdek lennénk, a különböző testrészeket formázó bögrék és sótartók simán csak ízléstelenek.
 
Hamarosan feltűnik a Dam tér emlékműve, és ekkor esik le, hogy a Damrakon sétálunk, erre még nem jártunk, valahogy mindig kimaradt. Kicsit szomorú vagyok, mégis  máshogy érzem magam, mint általában az utazásaink utolsó napján. Annyit hallom mostanában jógán, hogy "itt és most", hogy próbálok nem arra gondolni, hogy pár óra múlva már otthon leszünk, hanem arra koncentrálok, hogy MOST még Amszterdamban eszem a sült krumplit. Sajnos az idő így is gyorsan telik, úgyhogy lassan visszaindulunk a csomagmegőrzőhöz, majd jegyet veszünk a vonatra. Valószínűleg annyira gondterhelt arckifejezéssel nézegetjük a vágányoknál a táblákat, hogy egy mosolygós, nagydarab vasutas megkérdezi, hova szeretnénk menni, majd útbaigazít minket. A reptér mindössze két állomásnyira van a Centraal Stationtól, úgyhogy jó hamar kiérünk (hamarabb, mint terveztük), és már a szemünk sem rebben, amikor meglátjuk a self-checking pultokat. Annál jobban meglepődünk, amikor kiderül, hogy a poggyászfeladás is teljesen automatizált, szerencsére ez is ijesztőbbnek látszik, mint amilyen valójában. Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint hogy végigszagolgassuk a parfümöket / végignézzük a kütyüket, mosdóba menjünk, megkeressük a megfelelő kaput, aztán megkeressük az újabb megfelelő kaput, és hallgassuk a hangosbemondót, ahogy azoknak a nevét sorolja, akik lemaradtak a járatukról.

Kora este már Pesten vagyunk, a bőrönd cipzárja leszakadt, Gergő káromkodik, én annak örülök, hogy egyáltalán megvan, mert ahogy hallom, elég sokan nem találják a poggyászukat. Hazafelé a kocsiban csak bámulok kifelé az ablakon, felidézem magamban az előző pár napot, majd gondolatban kipipálok egy pontot az utazós kívánságlistámon. Nem töltöttünk sok időt Amszterdamban, de ez alatt a pár nap alatt nagyon megkedveltem ezt a nyüzsgő, semmihez sem hasonlítható várost. Amszterdam, örülök, hogy találkoztunk.

2014. június 18., szerda

Amszterdam - 3. nap

http://kozvetlenjarat.blogspot.hu/2014/06/amszterdam-2-nap.html

Hétfő reggel ragyogó napsütésre ébredünk, gyors készülődés után már megyünk is a buszmegállóhoz. A fényképezőgép ma itthon marad, előző nap is feleslegesen cipeltük, sokkal egyszerűbb a telefonnal fotózni, és az útikönyvet sem viszem magammal (eddig se vittem...), mert teljesen használhatatlan. Mindig a netről szedem össze a hasznos információkat, de van egy sorozat (Berlitz Zsebkönyv), aminek megveszem azokat a részeit, ahová utazunk, de sajnos Amszterdam nem szerepel a könyvecskéik között, ezért megvettem a Merian idevonatkozó részét. Kár volt.
 
Megint a központi pályaudvarig buszozunk, veszünk magunknak pár szendvicset reggelire, meg egy szénsavas Lipton teát, aminek egyébként Traubi-íze van. A Nieuwe Kerkbe igyekszünk, hogy megnézzük a World Presst, ezt itthon sem szoktam kihagyni, és mivel a kártyánk kedvezményt ad a belépőre, naná, hogy kihasználjuk a lehetőséget. Az első pár fotó láttán elbizonytalanodom: basszus, én már láttam ezeket. Elkezdek gondolkodni, hogy megelőzöm-e a budapesti kiállítást, vagy éppen ellenkezőleg: ide még csak most jutott el az, amit én már otthon láttam? Nem tudom eldönteni, a második kevésbé valószínű, de aztán nem is filózok rajta sokat, mert a pár ismerős fénykép után újak következnek. Miután végzünk a kiállítással, szerzünk kávét és elindulunk az Oude Kerk felé, ami a térképen szépen körül van rajzolva pirossal,  hogy mindenki tudja: ez már bizony a piroslámpás negyed. A templom nagyon szép, jólesik a benti hűvös, és miután kigyönyörködjük magunkat a csodás ablakokban, a szép csillárokban és a faragott mennyezetben, a mosdó is kapóra jön. Miközben megkerüljük a templomot és a tündéri kis kertjét (valamiért Agatha Christie jut róla eszembe), elmélyülten kotorászok a táskámban. Mikor felnézek, a szemem sarkából valami mozgást látok, és mikor odapillantok, kicsit megijedek, mert a templommal szemben, egy üvegajtó mögött egy nagydarab fekete nő illegeti magát bugyiban-melltartóban, tőlem fél méterre. Welcome to Amsterdam, nem tudtam, hogy itt már délelőtt dolgoznak, azt hittem, hogy csak este indul be az élet. Megyünk tovább, az üvegajtók közül néhányon be van húzva a függöny, valahol pedig kint állnak az utcán a kurvák, beszélgetnek, dohányoznak, és ha jól láttam, a kirakatok felett tényleg piros neoncsövek vannak, meg kis piros kandeláberek.

Maga a negyed amúgy tök hangulatos, de elég bénán érzem magam, amikor úgy kell végigmennem egy viszonylag szűk sikátoron, hogy a két oldalán félmeztelen nők kínálgatják magukat a férfiaknak. A következő állomás a kínai negyed, ahol megnézzük Európa legnagyobb buddhista templomát sajnos, csak kívülről.

 


 
A Chinatown-ban természetesen rengeteg az étterem, kivételesen most nem eszünk semmit, hanem a Kloveniersburgwalon kimegyünk a virágpiacig (nagy kedvenccé vált...), aztán felszállunk az 5-ös villamosra, hogy elvigyen minket a Rijksmuseumig. Jók a villamosok, sosincs rajtuk tömeg, persze, mindenki biciklizik, középtájon* ül egy fülkében a kalauz, akinél gondolom lehet jegyet is venni és hasznos információkat is mond. Az útvonalat kijelzőkön is lehet követni, mi a Hobbemastraat megállót figyeljük, de a kalauzunk annyira jó fej, hogy a megálló  nevével együtt a Rijksmuseumot is bemondja.

Felkapunk egy térképet, ilyenkor mindig megnézzük, van-e magyar nyelvű tájékoztató (persze sosincs), aztán elindulunk, hogy saját szemünkkel megnézzük az Éjjeli őrjáratot, meg a Tejöntő asszonyt. Én új kedvenc festményt avatok: Floris van Dyck csendélete előtt elég sokáig álldogálok, aztán megkérem Gergőt, fotózza le nekem.



Elég sok időt töltünk a képek és a műtárgyak között, a könyvtár láttán pedig még Gergő is elámul.

 


A Rijksmuseum után következik a Van Gogh Múzeum, ide egy nyüzsgő kis parkon keresztül vezet az út (előtte hotdogot eszünk, de már kicsit unjuk). Most először találkozunk hosszú sorral de nekünk protekciónk van, a kártyával rendelkezők egy sokkal rövidebb sorba állhatnak, úgyhogy néhány perc várakozás után bejutunk. Pár kép után elkezdem unni a dolgot. Nem érdekelnek a festmények, nem érdekelnek a múzeumok, az utcán akarok mászkálni, parkba akarok menni, fűbe akarok ülni és le akarom venni a cipőmet. Ráadásul nem is szeretem annyira Van Gogh-ot. Azért becsületből végignézzük, sőt Gergőt úgy kell kirángatni a shopból. A múzeumból irány a Vondelpark, nem tudom pontosan, merre megyünk, de ez a környék annyira nem tetszik, túl nyugodt. Szerencsére hotdogos kocsi itt is van, úgyhogy...



A Vondelparkban leülünk, leveszem a Converse-t (nem túl jó ötlet, mert utána még nehezebb visszavenni) és nézzük a fiatalokat, akik grilleznek, pokrócokon heverésznek, zenét hallgatnak és élvezik a szabadnapot. Miután eleget üldögéltünk, kisétálunk a villamosig, majd a Centraal Stationnál átszállunk a buszunkra, és visszamegyünk a hotelbe pihizni egy kicsit.

A szobában kipakolom a táskámból a napközben vett apróságokat, végignyomkodom a tévécsatornákat, aztán már mehetünk is vissza, ez az utolsó esténk, úgyhogy minden szállodában töltött percért kár.
A Westerparkban megint zajlik az élet, de a Haarlemmerdijk és a Nieuwendijk teljesen kihalt, legalábbis a szombat estéhez képest. A Dam téren alig van pár ember, a Kalverstraaton a legtöbb üzlet már zárva. Nem tetszik ez így nekem, úgyhogy mondom Gergőnek, hogy mindegy, merre megyünk, de legyenek emberek. A Leidsestraaton is csak páran lézengenek, viszont a Wok your Way-ben alig van hely. Végre nem hotdogot eszünk, hanem csirkés tésztát, Gergő teriyaki szósszal, én pedig curry-vel és kókusszal. Nagyon ízlik, Gergő meg szokás szerint mellényúlt, szóval ő nem annyira elégedett, ráadásul elfelejtettem neki paprikát kérni a tésztájára....

 
 
Vacsora után visszamegyünk a Prisengrachtra, hogy megnézzük a De 9 Straatjest, azaz a 9 utcát, amelyek együtt egy elbűvölő hangulatú  környéket alkotnak és tele vannak egyedi boltokkal (az útikönyv szerint). Az egyedi boltok már zárva vannak és itt sincsenek emberek, én arra gyanakszom, hogy már mindenki otthon eszi a krokettet a TV előtt. Az egyik pékség kirakatában egy macska alszik, őt Gergő lefotózza, aztán elindulunk a piroslámpás negyed felé, mert a másik tippünk az, hogy ott lébecolnak az emberek.
 
 
Nahát, itt tényleg sokkal többen vannak :) A legtöbb múzeum ötkor-hatkor zár, de úgy látom, a marihuánamúzeum még nyitva, természetesen a coffeeshopok is tele vannak. Gergő megjegyzi, hogy szerinte az egyik kirakatban álló csaj férfi volt, mondom neki, hogy ennyire nem lepődjön meg, ez Amszterdam. Kicsit mászkálunk, megmondom őszintén, én azt hittem, hogy ez egy szar környék, de egyáltalán nem félelmetes, tele van turistákkal és a sarkokra képzelt stricik és dealerek sem váltak valóra. Kezd sötétedni, az épületek nagy része már piros fényben úszik, és szinte mindenhonnan árad az utcára a fűszag, hogy ott összekeveredjen a kajaszaggal.
 
Már nagyon fáradtak vagyunk, mégsem akarunk hazamenni, mert a következő estét már a Barátok közt előtt fogjuk tölteni, nem a Leidsepleinen, végül mégis a buszmegálló felé indulunk.
Szomorú vagyok, nem szeretek hazajönni sehonnan, egyfolytában azon jár az eszem, mennyire idegen volt eleinte minden, aztán hogy vált egyre ismerősebbé és gondolatban még mindig az utcákon járok és összehasonlítom egymással a különböző környékeket.
 
Kicsi összepakolászunk, reggel lesz időnk rendesen becsomagolni, délig kell kijelentkezni, úgyhogy majd még pár apróságért beugrunk a szupermarketbe is.
 
*Gergő kijavított: a kalauz fülkéje nem középtájon, hanem a villamos hátsó harmadában volt...
 
Folyt. köv.

2014. június 14., szombat

Amszterdam - 2. nap

http://kozvetlenjarat.blogspot.hu/2014/06/goedemiddag-amsterdam.html

Hajnali egykor arra ébredek, hogy valaki teljes hangerővel beszél az amúgy teljesen csendes folyosón a szobánk előtt és valami ajtót csapkod. Gondolkodom, kimenjek-e szólni neki, de aztán elvetem az ötletet, nem hiszem, hogy pizsamában, kócosan és félálomban hunyorogva elég meggyőző lennék. Aztán szerencsére abbamarad a hangoskodás, én meg alszom tovább.
 
Reggel pár keksz után el is indulunk, először a NEMO-ba megyünk, ami a Csodák Palotájához hasonlító interaktív kiállítás, és amelynek épületét az a Renzo Piano tervezte, aki a párizsi Pompidou Központot is. Most nincs annyira kedvünk gyalogolni, inkább buszra szállunk, és elmegyünk a Centraal Stationig, szerencsére nem felejtjük el felszálláskor és leszálláskor is érvényesíteni a kártyánkat. A pályaudvarról sétálnunk kell a NEMO-ig, nincs olyan meleg, mint előző délután, kicsit be is van borulva, úgyhogy a dzseki is előkerül. Megcsodáljuk a könyvtár épületét meg a vele szemben álló úszó kínai éttermet (középső kép jobb oldalán), aztán már ott is vagyunk a NEMO bejáratánál. Vettünk Iamsterdam kártyát, amivel egy csomó múzeumba ingyenes (vagy kedvezményes) a belépés, és mivel a tömegközlekedési eszközökre is érvényes, buszjegyekkel sem kell bajlódnunk. És ami nagyon barátságos, hogy külön kezeli a múzeumos és a közlekedős részt, tehát mindkét résznél külön kezd ketyegni a 24, 48, vagy 72 óra.

 
 
 
 
 

 
Bár a NEMO inkább gyerekeknek szól, mi is tök jól elszórakozunk egy darabig. A nagy tudományoskodásban jól megéhezünk, úgyhogy mielőtt továbbindulnánk a Holland Ellenállás Múzeuma felé, eszünk egy szendvicset (én valami isteni finom tonhalkrémeset...) Nagyon érdekel a II. világháború, úgyhogy általában az ilyen témájú múzeumokat, kiállításokat szoktam meglátogatni, és mivel Anna Frank házát kihagytuk, duplán kíváncsi vagyok, hogyan éltek a holland ellenállók a háború alatt. A múzeum nem túl nagy, gyorsan végig lehet nézni, viszont nagyon érdekes számomra, de Gergőt annyira nem hozza lázba. Innen a Zsidó Történeti Múzeumba megyünk, ez csalódás kicsit, mert arra számítottam, lesz talán holokauszttal foglalkozó rész, de nem, itt a holland zsidók életét mutatják be (mondjuk erre gondolhattam volna a neve alapján), úgyhogy itt csak körbemegyünk. Érdekesek ezek a helyek, de sokkal jobban szeretek csak úgy menni erre-arra, rácsodálkozni a dolgokra és örömmel nyugtázni, amikor olyan helyekre érünk, amelyek már ismerősek számunkra.

A múzeum után átkelünk az Amstel folyón, aztán hamarosan egy olyan térre érünk, amely egy kicsit a párizsi Tertre térre emlékeztett, de lehet, hogy csak azért, mert mindenhol festményeket látok. Ez a Rembrandtplein, itt nem sokat időzünk, hanem inkább bemegyünk egy sajtboltba, ahol minden sajt mellé ki van készítve egy kis kóstoló. A hiperekben messzire elkerülöm a különböző kóstoltató standokat, itt viszont megkóstolok egy pestós sajtot (nem emlékszem, maga a sajt milyen, pedig mindegyik mellé ki van írva a fajtája, hogy mennyire érett, stb.), nagyon finom, aztán megnézem a többit is: köményes, chilis, zöldfűszeres, fokhagymás, ugyanaz a sajt, csak másmilyen ízesítéssel és más színű csomagolásban. Vennék, de úgy, hogy több ízből kisebb kiszerelést, viszont mindegyik nagy, én meg nem tudok egyet kiválasztani a sok közül, úgyhogy elnapoljuk a sajtkérdést. Bemegyünk egy Albert Heijn-be, én már megint tonhalas szendvicset markolok fel, Gergő biztosan valami sonkásat, meg veszünk egy doboz szusit, mert azt meg vétek lenne kihagyni. A szendvicseket illedelmesen megesszük a közért mellett lévő Burger King előtt, de a szusival most menet közben nem tudunk mit kezdeni, úgyhogy elindulunk valami padot keresni. Én nem nagyon tudom, merre járunk, Gergő nem adja ki a térképet a kezéből (mondjuk ott van még a táskámban egy), de annyira nem érdekel, az eddigi tapasztalatok szerint mindig valami ismerős helyre lyukadunk ki. Így is van, már látjuk is a virágpiac végét, nekem meg eszembe jut, hogy a Leidsepleinen vannak padok, úgyhogy elindulunk a Leidsestraaton a tér felé. Hurrá, van szabad pad, Gergő megkapja a doboz fedelét tányérnak, a szójaszószos halacskát pedig ide-oda adogatjuk. Király dolog Amszterdam közepén egy padon kézzel szusit enni (még jó, hogy van nálam törlőkendő), és érezni, hogy pillanatnyilag az a legnagyobb problémád, hogy elfogyott a gyömbér. Kaja után jön a legjobban várt rész: a hajókázás. A kártyánkkal igénybe vehetünk egy 60 vagy 75 perces canal cruise-t a Blue Boat vagy a Holland International hajótársaságoknál, és mivel a Blue Boat a közelből indul (és ez a hosszabb), ezt választjuk. A kikötő a Casino-val szemben van, itt is kapunk regisztrációs jegyet, és ahogy elhelyezkedünk, hamarosan indul is.  A kapitány fülhallgatókat oszt ki, majd elégedetten nyugtázza, hogy képesek voltunk kiválasztani az angol nyelvű idegenvezetést, ellentétben azzal a hat, dél-amerikai donnával, akik mellettünk ülnek.

Elég hamar rájövök, hogy nem tudok egyszerre fényképezni meg nézelődni is, úgyhogy csak Gergő csinál képeket a telefonjával, de ő meg a csatornák szélén parkoló autókat fotózza, nem a nevezetességeket.


 

Nagyon tűz nap, a dzseki régóta már csak kolonc, de attól eltekintve, hogy félig megsülök, tetszik a hajózás. Egy darabig a csatornákon kanyargunk, állati jók a lakóhajók, a teraszaik tele vannak virággal, kerti bútorokkal, Buddha és más szobrokkal, aztán kimegyünk az IJ folyóra. Újra látjuk a NEMO-t, meg az EYE fehér épületét,

 

Aztán visszafordulunk a csatornák felé, közben a fülünkben kis megszakításokkal folyamatosan szól az idegenvezetés, a hajótársaság tulajdonosai (egy házaspár) mondják, hogy éppen mit kell néznünk. Néha elvesztem a fonalat, mert sokkal érdekesebbek a lakóhajók, vagy a hajókon grillező emberek, mint mondjuk az Amstel szálló.

Hamar eltelik a 75 perc, újra a Casino előtt vagyunk, és egy újabb hotdog után felszállunk a 2-es villamosra, hogy hazamenjünk és lepakoljuk a feleslegessé vált dzsekiket és a fényképezőt. Még itthon megbeszéltük egy holland ismerősünkkel, hogy esetleg találkozunk, úgyhogy fel kell vennünk az ajándékba hozott Unicumokat meg a csokit, és én abban reménykedem, hogy egy gyors alvásra is futja. Az alvás hiú ábránd, pár SMS után R. már a recepción vár minket, és megyünk Hágába. Kicsit csalódott vagyok, Amszterdamban szerettem volna maradni, de aztán végül beadjuk a derekunkat. Hágában nem nagyon vannak turisták és Amszterdamhoz képest kihaltnak tűnik az egész. Egy téren iszunk egy Heinekent (sokkal finomabb, mint amit itthon árulnak, és erősebbnek is tűnik), beszélgetünk, aztán újra kocsiba ülünk, és pár perc autózás után már a tengerparton vagyunk.
 
 
Minden tavasszal egy több kilométer hosszú strandot varázsolnak Hága tengerpartjára, aztán ősszel lebontják az egészet. A széles tengerparti sétány egyik felén boltok, mögöttük emeletes lakóházak, a másik felén pedig bárok, éttermek, és a homokos part. Nagyon furán néz ki, olyan, mintha itt a lakótelep szélén lenne a c'an pastillai strand. Nem hasonlít egyetlen általam ismert nyaralóhelyhez, de egy "rendes" városhoz sem. 



Itt az egyik bárban megkóstoljuk a R. által egyetlen holland ételnek nevezett ételt, a krokettet (bitterballen), ami egészen más, mint az a krokett, amit mi ismerünk, mert hús van a közepében és másmilyen az állaga. Egyébként nagyon finom, mustárral eszik (a mustár meg olyan, mintha tormával lenne összekeverve).
 
Kicsit még üldögélünk, én már mennék, annyira nem jó farmerban, tornacipőben a homokos kanapékon heverészni, szóval hamarosan felkerekedünk és elindulunk vissza Amszterdamba. R. kirak minket a szállodánál, elbúcsúzunk, mi meg még elindulunk a hotelhez közeli kebaboshoz, hogy vacsorázzunk valamit. Fél tizenegy van, és egészen világos, a boltos gondosan becsomagolja a kebabot meg a falafelt, de mivel nem tudjuk, hogy a mi kajánkat pakolja zacskókba, csak akkor szólunk neki, hogy ott szeretnénk megenni, amikor átnyújtja a csomagot... Gyorsan betoljuk, látjuk, hogy zárna már, és hazafelé sétálva elmajszolunk még egy krokettet.
 
Kicsit hosszú volt a nap, de nagyon jól telt, és örülünk, hogy végül Hága sem maradt ki. Még mindig előttünk van egy teljes hétfő és a kedd délelőtt, úgyhogy hamarosan jövök a következő nap eseményeivel.
 
Folyt. köv.


2014. június 12., csütörtök

Goedemiddag Amsterdam!

A múlt hétvége kicsit máshogy telt, mint általában, elmaradt ugyanis a szokásos főzés-mosás-takarítás hármas, volt helyette viszont sok bicikli, csatorna és hotdog, azaz rengeteg Amszterdam.
 
Amszterdami élménybeszámoló több részben, jelen időben.
 
Egykor indul a gép, úgyhogy délelőtt van elég időnk azon gondolkodni, ne tegyünk-e el még egy pulóvert, minden időjárás-előrejelzés mást mond, úgyhogy fogalmunk sincs, hogy készüljünk ruhaügyileg. Mivel szeretünk kevés csomaggal utazni, nem teszünk, inkább elindulunk a reptérre.
 
A taxi az alsó szinten tesz ki, és amikor felmegyünk a check-in pultokhoz, furcsán kihalt minden. Aztán látjuk, hogy mindenki kint várakozik, az ajtóknál rendőrök állnak, de mivel minket nem küldenek ki, megnézzük, hol lehet becsekkolni, aztán beállunk a sorba (kb. 2 ember áll előttünk, mindenki más kint van). Közben azon gondolkodunk, hogy az idős angol turisták miért próbálnak on-line(?) becsekkolni, mikor van egy csomó poggyászuk, de mindegy, ők tudják. Sorra kerülünk, és mikor a pult mögött álló fickó kéri a beszállókártyáinkat, csak nézünk rá, mint borjú az új kapura, hogy hát azt ő fog adni nekünk, nem? Udvariasan a check-in masinákra mutat és mondja, hogy a KLM-nél már csak így mennek a dolgok, az "és akkor pultnál már nem is lehet?" kérdésemre csak a fejét rázza. Szuper, pont annyira szeretem az ilyen DIY-dolgokat, mint az automata ügyfélszolgálatokat, még szerencse, hogy nem tudtam róla előre, mert akkor tuti ráparázok, hogy mi lesz, ha valamit elrontunk. Pár perc nyomkodás után megvannak a beszállókártyák, mellettünk egy pár próbálkozik, de valamiért nem sikerül nekik, és reménykedve néznek ránk, hogy segítenenénk-e? Segítünk (amúgy tényleg nem bonyolult, az viszont nem túl barátságos, hogy a válaszható nyelvek között nincs magyar...), aztán visszaállunk a sorba, hogy feladjuk a bőröndöt.
 
Tizenöt perc késéssel indul a gép, elég éhesek vagyunk, úgyhogy nagyon örülünk, mikor meghalljuk a kajáskocsi csörömpölését. A szendvicseket ilyen aranyos kis dobozkában kapjuk:
 
 
 
A repülőből kiszállva bevárjuk újdonsült ismerőseinket, beszállás előtt beszélgettünk velük egy kicsit, ők Thaiföldre mennek (mázlisták), úgyhogy a csatlakozást keresik, mi meg a bőröndünket szeretnénk begyűjteni. Hamar megszerezzük, majd megvesszük az Iamsterdam kártyákat, aztán megkeressük a Sprinter vonatot, ami elvisz minket a Sloterdijk pályaudvarra, hogy onnan elbuszozhassunk a szállodáig.  A vonatot könnyen megtaláljuk, viszont a vágányok nincsenek kiírva (vagy nem vesszük észre), úgyhogy angolul megkérdezek egy lányt, hogy nem tudja-e véletlenül, melyik vágány melyik, de csak tippel. Visszamegyek Gergőhöz, mondom neki, hogy továbbra sem tudjuk, honnan megy a vonatunk, mire odajön hozzánk a lány, és magyarul mondja, hogy tényleg nem tudja melyik a kettes vágány, de ki lesz írva a vonatra, hogy merre megy.
 
Vonattal kettő, busszal öt megálló, és meg is érkezünk a szállodához. Gyorsan bejelentkezünk, aztán elindulunk várost nézni. Nem a központban lakunk, hanem egy kicsit nyugatabbra a központi pályaudvartól, de pár perces sétával beérünk a nyüzsgésbe. Gergő a térképész, én csak mondom, melyik utcák lehetnek érdekesek, aztán követem őt. (Ez azt eredményezi, hogy az útvonalunkat csak annak a lapnak a segítségével tudom felidézni, amire Gergő minden este felírta, merre jártunk.)
 
 
 
 


A jegyzetek szerint egy rövid séta után már a Haarlemmerdijken megyünk, vagyis inkább sodródunk a tömeggel. Rengetegen vannak, akik nem mennek valahová, azok az éttermek előtt álldogálnak egy pohár borral, a szerencsésebbek kicsi asztaloknál ülnek. Mi is éhesek vagyunk, de beérjük egy hotdoggal, amit mindenkinek saját magának kell összeraknia: az árus csak a kiflit adja, benne a virslivel, aztán mindenki maga pakolhatja tele csemegeuborkával, sült vagy nyers hagymával, aztán nyomhat rá mustárt, majonézt, ketchupot vagy curryt.
 
Én csak kapkodom a fejem ide-oda, komolyan úgy érzem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör Amszterdammal, és sokkal jobb, mint amilyennek képzeltem. A Nieuwezijds Voorburgwalon (OMG) továbbsétálva eljutunk a Dam térre, itt is tömeg van, páran Batmannel fényképezkednek, mások pedig a Kaszásnak dobnak egy kis aprót. A tér egyik oldalán a Nieuwe Kerk van, velünk szemben az emlékmű és a Hotel Krasnapolsky, jobb oldalon a Madame Tussaud's, hátunk mögött a Királyi Palota, a teret pedig kettévágja a villamossín. Ja, és persze rengeteg a bringás, nem szívesen engednek át a zebrán, és nemcsak ők csengetnek folyamatosan, hanem a villamos is. Nincs nagy szintkülönbség az úttest és a járda között, úgyhogy nagyon kell figyelnem, mert többször azon kapom magam, hogy az úttesten / síneken / biciklisúton kolbászolok.
 
A Dam térről a Kalverstraaton megyünk tovább, itt rengeteg bolt van, és a végén a virágpiac, ahol kis zsákokban árulják a virágmagot, egyesével a virághagymákat, de lehet kapni olyan konzervdobozokat is, amelyekből tulipán és rózsa fog kinőni, és ha minden jól megy, Gergőnek lesz egy minifája, nekem pedig egy Buddha pálmám (nem tudom, mi az igazi neve, mindenhol így árulták).
 
 
 
 
 
Jaj, majdnem elfelejtettem a Cannabis kezdőkészletet, ami itt ugye alap:
 
 
Miután megbeszéljük, hogy ide mindenképpen visszajövünk, szerzünk egy adag igazi sültkrumplit, megnézünk pár breakest a Leidsepleinen, aztán elindulunk a Jordaan negyed felé. Ez sokkal csendesebb környék, egy csomó kiülős helyet látunk a csatornamenti utcákban, aztán mikor közelebb érünk hozzájuk, akkor esik le, hogy a lakók ültek ki enni a lakásuk elé a járdára. Gergő megcsodálja, hogyan töltik az elektromos autókat, és nagyon megörül egy Teslának, én meg annak, hogy felismerem Anna Frank házát és a Westerkerket.
 
 
 
Mivel kellőképpen fáradtak vagyunk, elindulunk vissza a szállodába, de azért villamosra vagy buszra nem szállunk, inkább még egy kicsit bóklászunk a csatornák mentén.
 
 
 


 
Még gyorsan bemegyünk egy szupermarketbe, hogy vegyünk egy doboz narancslevet meg kekszet reggelire, szerencsére még időben rászólok Gergőre, hogy ne nagyon pakolgasson a minibárban, mert automata, szóval ha valamit kivesz belőle, azt rögtön fel is írják, aztán majd számlázzák.
 
Ennyi fért az első délutánba, de még előttünk van két egész nap, úgyhogy gyors zuhanyzás után ki is dőlünk.
 
Folyt. köv.