Amszterdam - 4. nap

 
Kedd hajnalban az eső kopogására ébredek. Elképzelem, milyen csodálatos lesz az utolsó délelőtt a zuhogó esőben sétálgatni, aztán az optimista énem (mert már olyan is van) arra gondol, hogy reggelig akár el is állhat. A gondolat ereje segít, nyolc körül már ezerrel süt a nap, úgyhogy ha nem is vidáman, de egy kicsit megkönnyebbülve kezdünk csomagolni.
 
Elsétálunk a közeli szupermarketig, hogy vegyünk még pár dolgot ajándékba (Lindának szigorúan stroopwafelt, imádja ezeket a karamelles dolgokat), aztán miután tényleg mindent begyömöszölünk a bőröndbe, kijelentkezünk a hotelből.

Mint eddig minden nap, most is a pályaudvarig megyünk (már kívülről tudom a megállók nevét, a Droogbak a kedvencem), mert azt találtuk ki, hogy a bőröndöt betesszük a csomagmegőrzőbe, mi pedig még mászkálunk egy kicsit. Nem vagyok boldog a csomagmegőrzős dologtól, általában nem kedvelem az automatákat, és nem használok bankkártyát sem (szánalmas, tudom...), ez a megőrző pedig automata záras szekrénykékből áll és csak bankkártyával lehet fizetni. Mikor meglátom, kicsit ideges leszek, elképzelem, hogy örökre ott marad a táskánk, mert valamit elbénázunk, de Gergő már tuszkolja is be a bőröndöt a szekrénybe, becsukja az ajtót (innentől kezdve már nem lehet kinyitni), fizet, és voilá: ott is van a kezében a parkolójegyre emlékeztető kártya.
 
Bőrönd nélkül tényleg kényelmesebb, elég macerás lenne magunk után húzkodni a tömegben. Így viszont minden második ajándéküzletbe bemegyünk, hátha találunk még valami ellenállhatatlan szuvenírt. Az ajándéktárgyak kb. fele a szokásos hűtőmágnes-bögre-póló vonalat képviseli, negyede a fűhöz kapcsolódik, a másik negyede pedig a szexhez. Mindenhol veszünk magunknak egy bögrét és egy hűtőmágnest, Amszterdamban is így teszünk, mindkettő teljesen hagyományos, nem mintha prűdek lennénk, a különböző testrészeket formázó bögrék és sótartók simán csak ízléstelenek.
 
Hamarosan feltűnik a Dam tér emlékműve, és ekkor esik le, hogy a Damrakon sétálunk, erre még nem jártunk, valahogy mindig kimaradt. Kicsit szomorú vagyok, mégis  máshogy érzem magam, mint általában az utazásaink utolsó napján. Annyit hallom mostanában jógán, hogy "itt és most", hogy próbálok nem arra gondolni, hogy pár óra múlva már otthon leszünk, hanem arra koncentrálok, hogy MOST még Amszterdamban eszem a sült krumplit. Sajnos az idő így is gyorsan telik, úgyhogy lassan visszaindulunk a csomagmegőrzőhöz, majd jegyet veszünk a vonatra. Valószínűleg annyira gondterhelt arckifejezéssel nézegetjük a vágányoknál a táblákat, hogy egy mosolygós, nagydarab vasutas megkérdezi, hova szeretnénk menni, majd útbaigazít minket. A reptér mindössze két állomásnyira van a Centraal Stationtól, úgyhogy jó hamar kiérünk (hamarabb, mint terveztük), és már a szemünk sem rebben, amikor meglátjuk a self-checking pultokat. Annál jobban meglepődünk, amikor kiderül, hogy a poggyászfeladás is teljesen automatizált, szerencsére ez is ijesztőbbnek látszik, mint amilyen valójában. Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint hogy végigszagolgassuk a parfümöket / végignézzük a kütyüket, mosdóba menjünk, megkeressük a megfelelő kaput, aztán megkeressük az újabb megfelelő kaput, és hallgassuk a hangosbemondót, ahogy azoknak a nevét sorolja, akik lemaradtak a járatukról.

Kora este már Pesten vagyunk, a bőrönd cipzárja leszakadt, Gergő káromkodik, én annak örülök, hogy egyáltalán megvan, mert ahogy hallom, elég sokan nem találják a poggyászukat. Hazafelé a kocsiban csak bámulok kifelé az ablakon, felidézem magamban az előző pár napot, majd gondolatban kipipálok egy pontot az utazós kívánságlistámon. Nem töltöttünk sok időt Amszterdamban, de ez alatt a pár nap alatt nagyon megkedveltem ezt a nyüzsgő, semmihez sem hasonlítható várost. Amszterdam, örülök, hogy találkoztunk.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.