Jhumpa Lahiri: Mélyföld



Néhány hete a nap jó hírének neveztem, hogy végre megjelenik magyarul Jhumpa Lahiri harmadik regénye, a Mélyföld. Nagyon vártam, mert a Beceneve Gogol és az Egy ismeretlen világ után az írónőt a kedvenceim között tartom számon. Mostanában elég lassan haladtam az olvasmányaimmal (olvasási válság, biztosan ismeritek), de a Mélyföldet nagyon gyorsan elolvastam a "csak a fejezet végéig, na jó még egy fejezetet"-módszerrel. Nem árulok el titkot azzal, hogy elég sokat olvasok Indiáról, emiatt viszont sokszor úgy érzem elfogult vagyok egy-egy könyvvel szemben, hiszen nekem már azért tetszenek, mert a kedvenc országomról szólnak, a kedvenc országomban játszódnak.

Szeretem az olyan történeteket, amelyekben különböző kultúrák találkoznak, és nem összeütköznek, hanem egymás mellett léteznek tovább. Jhumpa Lahiri hősei ezer szállal kötődnek Indiához: vagy Indiában született, Amerikába vándorolt emberek, akinek új életformát kell megszokniuk; vagy bevándorló indiai szülők már Amerikában született gyermekei, akiknek egyszerre kell megfelelniük a szülők értékrendjének és alkalmazkodniuk hazájuk szokásaihoz. Szeretek arról olvasni, hogyan gondolkodnak a nyugati szemléletről a keleti emberek és hogyan oldják meg a változás okozta problémáikat. Szóval a téma nekem már önmagában érdekes, és innentől kezdve a Mélyföld is, mert Jhumpa Lahiri legújabb regényében két szereplő is elhagyja hazáját, egyikük önként, másikuk inkább kényszerből.

A helyszín - a fentiek után nem meglepő módon - tehát India és Amerika. A két Mitra-fiú, Subhash és Udayan Kalkuttában él a 20. század közepén. A gyerekek szöges ellentétei egymásnak: az idősebb Subhash szófogadó, míg Udayan kiskorában rosszcsont, később lázadó. Mindketten egyetemre járnak, de Udayan a tanulás mellett figyelemmel kíséri az 1967-ben induló naxalita mozgalmat, majd aktívan részt is vesz a felkelésben. Subhash Amerikában folytatja egyetemi tanulmányait, hátrahagyva szüleit és Udayant, aki egyre jobban belekeveredik a mozgalomba. Innentől kezdve a cselekmény nagyobb része Amerikában, Rhode Island-en játszódik, bár Subhash kétszer visszatér szülőföldjére, ezen kívül pedig több fejezet is visszaviszi az olvasót Indiába. Sajnos ennél többet nem nagyon tudok úgy írni a cselekményről, hogy ne spolierezzek, úgyhogy innentől kezdve inkább megpróbálom összeszedni, miért tetszett a történet.
 
Tetszett a hangulat, nagyjából ilyenre számítottam az írónő előző regényei alapján: részletes leírások az indiai mindennapokról, a feszült politikai helyzetről, Subhash beilleszkedéséről az amerikai egyetemi életbe. Lahiri nagyon jó mesélő, aki kerüli a hatásvadász fordulatokat, mégis néhányszor meglepetést okoz, ugyanúgy, mint a való élet. A tempója elég lassú volt (mondjuk ezt nem bántam így az év végi rohanás közepén), viszont talán túl sok figyelmet szentelt a politikai háttér leírásának, ami egyrészt érthető, hiszen Udayan sorsát ez a tényező határozta meg, másrészt viszont untathatja azokat, akiket nem érdekel India történelme. A politikai részeknek köszönhetően a könyv jelentős részében távolságtartó, szinte közömbös hangnemet ütött meg, és párbeszédekben sem bővelkedett.

A szereplők közül nem mindegyiket kedveltem, de próbáltam megérteni tetteik okát, még akkor is, ha nem tartottam helyesnek azokat. Számomra a központi alak (és a kedvencem is) Subhash volt, bár jósága és önzetlensége gyakran gyengeségnek látszott, szóval párszor szívesen rászóltam volna, hogy álljon végre a sarkára. Udayan sokkal ellentmondásosabb figura volt, egyszerre tűnt hősnek és felelőtlen fiatalembernek, és nem derült ki, miért olyan fontos a számára a naxalita mozgalom. Míg ő inkább semleges volt számomra, Gaurit, a női főszereplőt egyáltalán nem kedveltem. Eleinte kedvesnek tűnt, később azonban már egy hideg, sértett nőnek láttam, aki nemcsak az új esélyt jelentő Subhash-sal viselkedett ridegen (na jó, mondjuk ki: szemét módon), de saját lányával is. Sajnos a többi szereplőről nem írhatom le a véleményemet, mert az spoiler lenne, maradjunk annyiban, hogy Subhash volt az egyetlen, akit szimpatikusnak tartottam. Mégis tetszett, hogy Lahiri nem kizárólag pozitív szereplőket teremtett, hanem embereket, pozitív és negatív tulajdonságokkal.


http://in.reuters.com/article/2014/11/27/books-prize-dsc-idINKCN0JB2C220141127

 Köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Azadeh Moaveni: Mézeshetek Teheránban

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén