Oldalak

2015. május 21., csütörtök

Vége az első résznek.

Egy ideje azt érzem, nem megy nekem ez a könyves bloggerkedés. Év elején még tettem egy kísérletet a blog feltámasztására és heti bontásban írtam az olvasmányaimról, de nem voltam kitartó és március közepén abbahagytam. Nem mintha leszoktam volna az olvasásról, ugyanannyit olvasok, mint régen, de mostanában valahogy se kedvem, se energiám nincs, hogy könyvekről írjak. Mire megfogalmaznék egy posztnyi véleményt, már rég mást olvasok, ráadásul sokszor csak nyúlfarknyi bejegyzéseket tudnék összehozni, azokat meg minek?

Szóval a Közvetlen járat ezennel megszűnik könyves blognak lenni, ám ez nem jelenti azt, hogy ezentúl sosem írok majd könyvekről, de csak akkor, ha annyira jó vagy rossz lesz valamelyik, hogy mindenképpen meg kell osztanom a nagyvilággal. Szeretnék írni viszont jógáról, utazásról, ételekről, emberekről, akikkel jól érzem magam, emberekről, akik idegesítenek, szóval bármiről, ami éppen foglalkoztat. Még nem tudom, milyen gyakran fog írni a bármiről, de az biztos, hogy a könyves címkét most leveszem a Közvetlen járatról.


2015. március 15., vasárnap

2015/11.






Román író: pipa.
Nem tetszett különösebben, de azért nem volt annyira rossz. Az az igazság, hogy kezdem kicsit unni, hogy nem azt olvasom, amit igazán szeretnék, hanem egy ideje az író nemzetisége szerint választok olvasmányt, ezért aztán mindenféle könyv a kezembe akad, olyan is, ami nem is érdekel valójában. Dan Lungu regényét nagyon rosszkor olvastam, mostanában ugyanis egyáltalán nem vagyok kíváncsi a véreres szemekkel körülnézegetős, nyomasztó kelet-európai posztmodernre, amelyben szakítás, alkoholizálás és vallás keveredik össze valami különös eleggyé. Eleinte tetszett a több szálon futó történet, az E/1 és az E/3 váltakozása, aztán elkezdett fárasztani, pedig szoktam szeretni az ilyen megoldásokat, de egy ideje túl sok dolog kavarog a fejemben, úgyhogy egy idő után meghaladta a szellemi képességeimet, hogy követni tudjam, ki beszél éppen, és főleg: hogy miről.

A történet főhőse Andi, egy újságíró, akit egy napon szó nélkül faképnél hagy a barátnője, Marga. A férfi próbálja elfelejteni a nőt, de számomra nem derült ki pontosan, mit is tesz az ügy érdekében azon kívül, hogy inni kezd és egy idősebb "szektás" férfihez költözik. A múltidézés, a román média működésének bemutatása, a vallás mellett van a könyvben humor is, engem mégis annyira nyomasztott a történet hangulata, hogy a soron következő Coupland-regényt (A rágógumitolvaj) félre is tettem egy időre, mert most több balfaszkodást nem tudok elviselni.

2015. március 8., vasárnap

2015/10.



Két írónő, egyikük horvát, a másikuk chilei. Mindkettőjüktől ez volt a második könyvem, és ha az öt csillagot nem a legkedvencebb kedvenceknek tartogatnám, ők is simán megkaphatnák ezekre a regényeikre. Nem érzem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy a dél-szláv háborút, vagy Pinochet katonai diktatúráját elemezgessem, enélkül viszont nehezen lehetne értékelni a könyveket, ezért inkább álljon itt két idézet:



"A szatyor műanyagból van, a piros, fehér és kék csíkokról lehet felismerni. A legolcsóbb poggyászfajta a világon, proletár fityisz a > Louis Vouitton <  táskáknak. Cipzárral zárható, mely azonban egy-kettő elromlik. Gyerekkoromban gyötört a kérdés: hogyan teszik bele a kemény cukorkákba a csokit vagy a lekvárt, ha nem látszik rajtuk sehol lyuk vagy varrat. Most ugyanez a gyerekes kérdés gyötör: ki találta ki ezt a szatyrot, ki dobta piacra millió példányban szerte a világon. A piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor a jugoszláv zászló paródiájának tűnik (Piros, fehér, kék, iskolába indulnék!), melyről leszedték a piros csillagot. Azt hiszem, először a lengyeleknél láttam, akik olcsó Nivea krémet, lenvászon törlőruhát, sátorfölszerelést, plasztik úszómatracot meg ilyesmit hoztak a jugoszláv bolhapiacokra. Ha megkérdeznénk a lengyeleket, ők nyilván azt mondanák, hogy a cseheknél láttak először ilyet, a csehek meg azt mondanák, nem, nekik nincsenek ilyen szatyraik, a magyaroknál láttak először ilyet; nem, mondanák a magyarok, mi a románoknál láttuk; nem, ez nem a mienk, mondanák a románok, hiszen ez, tudnivaló, cigány szatyor. A piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor utazik Kelet- és Közép-Európában, talán még távolabbra is, Oroszországba, Indiába, Kínába, Amerikába, utazik az egész világban. Ez a műanyag szatyor a szegények poggyásza: a zsebtolvajoké meg a csempészeké, az árusoké megy a viszonteladóké, a bolhapiacok, vegytisztítók, mosodák és olcsó varrodák emberei, az emigránsok, a menekültek és a hontalanok poggyásza. Ezekben a táskákban utaztak Törökországból a farmernadrágok, a pólók meg a kávé Horvátország, Bosznia, Szerbia, Bulgária, Románia irányába... Ezekben a szatyrokban indultak útnak Isztambulból a bőrdzsekik, az övtáskák, a kesztyűk... A budapesti kínai piacról ezekben a szatyrokban utazott az áru minden irányba: Macedóniába, Albániába, Boszniába, Szerbiába, ki tudja, hova. A piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor menekült, hontalan, a túlélés mestere; útlevél nélkül lépi át a határt és a legolcsóbb közlekedési eszközzel utazik, jegy nélkül.
Itt, Amszterdamban, egy török boltban rátaláltam a szatyorra, és két guldenért megvettem. Rendesen összehajtogattam és őrzöm, ahogy anyám őrizgette azokat a kis, fehér műanyag zacskókat, > hogy legyen <. Tudom, hogy ezzel a vásárlással szimbolikus beavatási szertartást végeztem, és társultam a világ legnagyobb törzséhez, a törzshöz, melynek zászlója, címere és pecsétje a piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor. Ugyan ki vette e róla a csillagot, kérdem én?"

(Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma)

***

"Mivel kiküszöbölni nem lehetett a nyomort, tilos lett beszélni róla. A sajtó hírei megnyugtatók voltak, elvarázsolt birodalom vette őket körül. Tökéletesen hamisak az éhség nyomására pékségeket megrohamozó asszonyokról és gyerekekről szóló szóbeszédek. Rossz hírek csakis külföldről jönnek, ahol a világ megoldhatatlan problémák között vergődik, melyek az áldott hazát nem érintik. Az utcákon olyan finom japán k...ocsik közlekedtek, hogy valósággal játékszereknek tetszettek, meg a végrehajtó hatalom irdatlan, fekete, krómozott kipufogócsövő motorkerékpárjai; minden utcasarkon hirdetések kínálták az exkluzív lakosztályokat igényeseknek, Marco Polo utazásait hitelbe, valamint az elektronika legújabb vívmányait. Elszaporodtak a mulatóhelyek a kijárási tilalom órájáig égő fényeikkel és őrt álló portásaikkal. Közszájon forgó téma volt a bőség, a gazdasági csoda, a rendszer jóvoltából csőstül beáramló külföldi tőke. Az elégedetleneket hazafiatlanoknak minősítették, mivelhogy a boldogság állampolgári kötelesség lett. Egy íratlan, ám mindenki által ismert szegregációs törvény alapján két ország működött egyazon nemzeti területen, egyik a fénnyel övezett, nagy hatalmú elit országa, másik a kirekesztett és néma tömegé. Ez a társadalmi ár, határozták meg az új iskola ifjú közgazdászai, s így ismételgették a tömegtájékoztatási eszközök is."

(Isabel Allende: Szerelem és árnyak)

2015. március 1., vasárnap

2015/09.

A hetemet két szóban tudnám összefoglalni: wanderlust és fernweh. Az előbbi utazás iránti erős vágyat jelent, a másik pedig elvágyódást valami messzi tájra, szóval majdnem ugyanazt. Talán nem meglepő, hogy ennek megfelelően mindkét heti könyv utazással kapcsolatos: az egyik Ligeti Vilma Indiában töltött éveit (három évét) mutatja be, a másik pedig Michael Palin csendes-óceáni utazását.


Talán keveseket hoz lázba egy 1966-os kiadású indiai útinapló, én mindenesetre nagyon megörültem, amikor megtaláltam a Kindlémen. Ligeti Vilma Bombayben élő testvérét és családját látogatta meg, majd Bangalore-ban töltött egy kis időt, innen pedig egy nilgiri iskolába utazott, és zongoraórákat tartott a tanulóknak. A Síva árnyékában nagyon ígéretesnek tűnt, eleinte pont azt adta, amit mindig várok az ilyen könyvektől: a magyar (európai) utazó megnézi, hogyan élnek Indiában, és beszámol az olvasóknak a mindennapokról. A kulcsszó a mindennapok, ugyanis eddig rengeteg olyan Indiáról szóló könyvet olvastam, amelyekben a társadalmi-szociális kérdéseken, a politikán, az építészeten, vagy az élővilágon volt a hangsúly. Ezek a témák is érdekesek persze, de én legjobban a daily life-ról szeretek olvasni. Egy darabig Ligeti Vilma is erről írt, aztán egyre unalmasabbá vált a beszámoló, főleg, miután elkezdett tanítani az iskolában. Végtelen hosszú párbeszédek, aprólékos leírások, folyamatos agyalás India természetén; ezek egy idő után annyira fárasztottak, hogy egyre kevésbé volt kedvem kézbe venni a könyvet.





Michael Palint nagyon bírom, egyetlen bajom van csak vele, hogy minden irányból megkerüli a Földet, aztán a 245 napos utazásról ír 300 oldalt. Ligeti Vilma egy idő után túl hosszúnak tűnt, Michael Palin könyvei pedig mindig túl rövidek. Az Utazás a Csendes-óceán körül szórakoztató olvasmány volt, még úgy is, hogy az érintett országok közül elég kevés érdekel, Dél-Amerika például teljesen hidegen hagy, de Palin humora és stílusa még Bolíviát is érdekessé tette.

2015. február 22., vasárnap

2015/08.

A hét mérlege: 2 elolvasott és egy félbehagyott könyv, valamint kezdődő Pinterest-függőség.

Csütörtökön elég komoly csomaggal tértem haza a könyvtárból, horvát, chilei, dél-afrikai és argentin íróktól kölcsönöztem könyvet, két utóbbit már el is olvastam.
 
Samanta Schweblin (ő az argentin szerző) A madárevő című novellagyűjteményét két részletben már csütörtökön befejeztem. Nem vagyok annyira odáig az ilyen groteszk, abszurd írásokért, de ezek közül elég sok tetszett. Vártam mondjuk a történetek végén a lezárást, de aztán rájöttem, hogy ez a befejezetlenség még morbidabbá tette az elbeszéléseket. A fülszövegben említett David Lynch hatását főleg az utolsó történet (A pusztán) olvasása közben éreztem, a Mulholland Drive jutott eszembe, és az a félelem, ami a Winkie's-ben játszódó jelenetet hatja át. Szóval végül is örülök, hogy belefutottam ebbe a könyvbe (hála a már unalomig ismételgetett kihívásnak), ráadásul nem is tartott sokáig, az ovis betűméretnek köszönhetően.


Lauren Beukes regényéről katacita blogján olvastam először, fel is írtam a várólistámra, majd később  levettem, végül (amikor megtudtam, hogy az írónő dél-afrikai), újra visszaraktam. Nem ismerem az írónő előző regényeit, egyről tudtam, hogy az Ad Astra adta ki, ezért kicsit tartottam tőle, hogy a thriller mellé valami hangsúlyosabb sci-fi szál fog társulni. Szerencsére az időutazással meg tudtam birkózni, a thrillert meg egyébként is szeretem, úgyhogy azt is mondhatom, hogy a Tündöklő lányok telitalálat volt. Az a fajta könyv, amelyik után tanácstalanul állok a könyvespolc előtt azon gondolkodva, hogy mi legyen a következő olvasmány, amelyben Kirby és lehetőleg Dan is szerepel, mert úgy megkedveltem őket. Nagyon tetszett Beukes stílusa, a könyv hangulata, az egyetlen, amire nem jöttem rá, hogy milyen kapcsolat volt a lányok között (azon kívül, hogy Harper megölte őket).


Naipaul regényét 100 oldal után abbahagytam, mert annyira lassan bontakozott ki a történet, hogy nem volt hozzá türelmem...


Ma már tuti nem fogok több könyvet befejezni, mert sajnos elkezdtem nézelődni Pinteresten, és valamiért teljesen rákattantam, pedig eddig teljesen hidegen hagyott, most viszont rendkívül szórakoztat, hogy különböző listákat, például travel wishlisteket gyártok.

In memoriam Fodor Ákos (1945-2015)

Búcsú az élettől

Szerves életbe merülten
sebeztem és sebesültem.

Mindezeken túlvagyok.
El- és megbocsássatok.

2015. február 15., vasárnap

2015/07.

Hélène Grémillon A bizalmas című regénye elég beteg volt, de mivel Franciaországban játszódott (jó pont), a II. világháború alatt (jó pont) és volt benne rejtély (jó pont), azt kell mondanom, hogy tetszett. A főszereplő Camille, anyja halála után minden kedden névtelen levelet kap, mely feladója egy Louis nevű fiúról és egy Annie nevű lányról mesél neki. Mivel Camille nem ismer ilyen nevű személyeket, azt gondolja, egy kézirat érkezik hozzá részletekben egy félénk írójelölttől. A II. világháború alatt játszódó történet azonban egyre bizarrabbá válik, úgyhogy a nő nyomozásba kezd. A hozzá érkező levelekből kibontakozó sztori kicsit matrjoska-szerűen épül fel, mert nemcsak Louis eleveníti fel emlékeit, hanem Annie is megszólal, sőt egy harmadik szereplő, Madame M. naplója is előkerül.


Az előző posztban említettem egy kihívást, amelyre a Coelho-könyvet olvastam, Natascha Kampusch fogságának története szintén ez ügyben került a kezembe. A kihívás lényege, hogy 75 különböző nemzetiségű szerzőtől kell olvasni, és momentán más osztrák író nem jutott eszembe (tudom, N. K. nem író, de ez most mindegy). Hétfőn szabadságon voltam, úgyhogy elég hamar végeztem a 3096 nappal, és elégedetten pipálhattam ki egy újabb sort a listámon. A könyv amúgy nem tetszett, persze borzasztó, ami az elrabolt és évekig fogva tartott lánnyal történt, és biztosan hülyén és érzékletlenül hangzik, ha azt mondom, unalmas volt, de az volt.



 A mészároslegényről csak annyit írnék, hogy két legyet ütöttem vele egy csapásra, mert az 1001-es listán is szerepel, és egy másik kihívásra is jó volt (Patrick McCabe ír, hurrá-hurrá), egyébként meg az a fajta könyv, amit akár a mondat közepén is simán abbahagyok, annyira nem az én stílusom. Valójában pedig zseniális, ahogy a szerző Francie sötét és groteszk világát ábrázolja, a nyelvi megoldások is tetszettek, de inkább csak becsületből olvastam végig, mint valódi érdeklődésből.

2015. február 8., vasárnap

2015/06.

A heti két könyv közül egyik sem tetszett igazán, mondjuk az egyiktől nem is vártam túl sokat.
 
Elif Şafak kicsit olyan számomra, mint egy hullámvasút: ha egy könyve tetszik, a következő tuti nem fog. Először Az isztambuli fattyút olvastam tőle (kétszer is), imádtam a hangulatát, a szereplőket és a rejtélyt, amely összekötötte a  két családot. Aztán jött a Fekete tej, amitől még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Nem szeretem az ennyire női könyveket, nem szerettem a megszemélyesített, hülye nevű belső hangokat, a téma (a szülés utáni depresszió) pedig teljesen távol állt tőlem. Ennek ellenére mégis nagyon kíváncsi voltam Becsület című regényére, és a Londonban játszódó történet nem okozott csalódást (és nem csak  helyszín miatt tetszett). Az előzőek alapján számítottam rá, hogy A Bolhapalota nem lesz kedvenc, és nem is lett. Pedig szeretem, amikor egy történet egy kisebb közösségben, például egy házban játszódik, mint például Rohinton Mistry Add kölcsön a lámpásod fényét című regénye (vagy mint például a Barátok közt, haha), de ez a Bolhapalota a különc lakóival annyira nyomasztó volt, hogy régen éreztem már ennyire hosszúnak 500 oldalt. Ráadásul Şafak megint a hülye neveivel idegesített, és ez valószínűleg csak az én bogaram, de emiatt minden szereplő ügyefogyottnak és idiótának tűnt, a 4-es számú lakásban élő Lobbanékonytermészetűfi család tagjai éppúgy, mint Tisztatörök Igazságtalanság. Nehéz összefoglalni, miről is szólt a könyv, mert számomra nem sült ki belőle semmilyen kerek történet. Pedig voltak olyan fejezetek (lakások, családok), amelyekben ráismertem az általam kedvelt Şafakra, aztán a következő részben megint az a Şafak szólalt meg, aki túl sok nekem. Kíváncsian várom a következő könyvét, valószínűleg imádni fogom.

Coelhóval már évekkel ezelőtt végeztem, több könyvét is olvastam, aztán A portobellói boszorkány után rájöttem, hogy ennyi nekem éppen elég volt a Mesterből, nem vagyok kíváncsi a hatalmas közhelygyűjteményeire. A portóbellói boszorkány annyira wtf-kategóriás volt, hogy a vele együtt kölcsönkapott Zahírt ki sem nyitottam, csak visszaadtam a tulajdonosának. Most mégis rászántam másfél órát Az ördög és Prym kisasszonyra, de nem azért, mert feltámadt bennem a vágy a sok bölcsesség iránt, hanem mert elég rosszul állok az egyik molyos kihívással, és Coelho, mint brazil író éppen kapóra jött. Szerencsére elég rövid volt a könyv, hogy ne kapjak agyfaszt, és innentől kezdve tényleg soha többet nem fogok tőle olvasni.

2015. február 1., vasárnap

2015/05.

Ezen a héten egyetlen könyvet sikerült befejeznem, Khaled Hosseini És a hegyek visszhangozzák című regényét. Ha jól emlékszem, két éve (!) kaptam karácsonyra, és egészen idáig nem éreztem, hogy el kéne olvasnom. Pedig szeretem Hosseinit, kíváncsi is voltam a könyvre, de mindenki azzal jött, hogy ez a regénye nem olyan jó, mint a Papírsárkányok, szóval mindig elnapoltam az olvasását.

Kár volt, ugyanis az első fejezettől kezdve imádtam. Kifejezetten tetszett a szerkezete, és az, hogy minden fejezetben más szereplő történetét ismerhettem meg, míg végül összeállt maga A TÖRTÉNET. Hosseini annyira jó mesélő, és ami számomra nagyon fontos: sokszor megható, de sosem érzelgős.
 
Nehéz elmesélni a cselekményt, mert minden fejezetnek más a főszereplője, ráadásul a részek nem időrendben követik egymást, hanem ide-oda ugrálva az időben, és a térben is. Ez egyáltalán nem zavaró, hanem kifejezetten izgalmas: a fejezetek elején nem lehet tudni, ki az adott szereplő és hogyan kapcsolódik a történet addig megismert részéhez. Viszont megnehezíti a spoilermentes ismertetést vagy értékelést, úgyhogy nem is próbálkozom ezzel, csak annyit mondok, hogy aki szerette Hosseini előző könyveit, annak szerintem ez is tetszeni fog, mert tényleg más, mint a Papírsárkányok, de attól még ugyanolyan jó.

Ez a hét amúgy nem az olvasásról szólt. Hétfőn végre elmentem egy vinyásza flow-órára és úgy néz ki, végre megtaláltam a nekem való jógatípust. A hatha túl lassú volt, az ashtanga túl kemény, de a vinyásza flow valahol a kettő közül helyezkedik el, úgyhogy most egy darabig biztosan maradok ennél. És végre megint volt izomlázam, ami az utóbbi időben a hatha órák után sajnos elmaradt.

A hét fénypontja a szombat volt, ugyanis szinte az egész napot a Budapest Bike Maffia közös főzésén töltöttem a Szimplában. 2 kg tésztával szálltam be a kolbászos krumplistésztába, 2 kilót pedig hozzátettem a tartós élelmiszerkupachoz. Először voltam ilyen főzésen, az előző alkalomra csak egy tepsi diós sütit vittem az Ellátó Kertbe. Akkor hazafelé elhatároztam, hogy a legközelebbi főzésre viszek alapanyagokat és segíteni is ott maradok. Úgyhogy tegnap krumplipucolót és kést is betettem a táskámba a tészta mellé, plusz pár félliteres palackot és elballagtam a Szimplába. Ja igen, azt még nem írtam, mi is ez a közös főzés. A Budapest Bike Maffia egy olyan csapat, akik kéthetente összegyűlnek egy közös főzésre, majd az ételt még melegen bicajjal kiszállítják a hajléktalanoknak. A meleg étel mellé csomagolnak desszertet, gyümölcsöt is, és a Food Angelsnek köszönhetően teát és kávét is juttatnak az utcán élőknek. Én karácsony táján hallottam először róluk, és mivel bármikor lehet hozzájuk csatlakozni, segíteni a főzésben vagy a kiszállításban, beszálltam a krumplipucolásba és a darabolásba. Tök jó volt egy csomó lelkes emberrel együtt hámozni és aprítani, és olyanokkal nevetni mindenféle dolgon, akikkel kb. 10 perce találkoztam először. Hatalmas élmény, és elképesztően jó érzés megtapasztalni, hogy civilek mennyit tesznek azokért, akiket mégis valahogy az út szélén hagytak....

2015. január 25., vasárnap

Idén eddig (2015/01. - 2015/04.)

Mint eddig minden évben, tavaly is elfogyott a lendület ősz körül és bár sokat olvastam, a blogoláshoz nem volt kedvem. Ez azért lehet, mert olyan gyors egymásutánban követték egymást a könyvek, hogy mire az egyik leülepedett, már túl voltam két másikon. De olyan is előfordult, hogy egy-egy könyvről egyszerűen nem volt véleményem, elolvastam őket, aztán kész, nem mozgattak meg különösebben.

Viszont egyelőre nem szeretném bezárni a blogot, úgyhogy ezentúl heti bontásban fogom posztolni a gondolataimat a könyvekről, kicsit olvasmánylista-szerűen, hogy ne a csak a Molyon vezessem, mit olvasok, hanem itt is.

Mire ez a zseniális ötlet az eszembe jutott (kb. a 3. héten), már túl voltam pár könyvön, úgyhogy most megmutatom az eddig olvasottakat, a jövőben pedig az adott héten befejezettekről fogok írni pár mondatot.

Tehát:

2015/01.

Még tavaly év végén kezdtem el Harry Hole tizedik történetét, szerencsére már rég átkerült a sima krimik közé a sikerkönyv polcról, szóval amikor a karácsonyi szünetre felpakoltam a könyvtárban, ez is hazajött velem. Imádom Harry Hole-t, pedig általában nem szeretem a rosszfiúkat, de Hole karaktere annyira zseniális, hogy neki minden megbocsátható. Vannak a Harry Hole-sorozatnak olyan részei, amelyeket kevésbé tetszettek, a Police viszont a jobbak közé tartozik, sőt, talán az egyik legjobb. Ebben a részben a rendőrök egy rendőrgyilkost üldöznek és Nesbø szokásához híven nem finomkodik, elég részletesen és véresen írja le a gyilkosságokat, az viszont csak most tűnt fel, hogy ugyanolyan kíméletlenül végez a kedvenc szereplőkkel is, mint például George R. R. Martin. Bármennyire igyekeztem az olvasással (még jó hogy, nagyon szerettem volna megtudni, ki a gyilkos), nem sikerült 2014-ben befejeznem, pedig Szilveszterkor is ezt olvastam (miközben a szomszéd üvöltve énekelt a mellettünk lévő lakásban). 

Az új évet az egyik karácsonyi ajándékkal, a Valaha testvérek voltunkkal kezdtem, amelyre véletlenül bukkantam a Bookline-on. Karácsony előtt Linda mindig megfenyeget, hogy ha nem állok elő egy pár könyvet tartalmazó listával, akkor mindenféle cukiságot fog nekem ajándékozni. Nem szeretem a mindenféle cukiságot, ezért inkább kerestem pár könyvet, például ezt, mely a fülszöveg szerint "részletgazdag képet fest a második világháború idején a nácik által megszállt Lengyelországról, a holokauszt borzalmairól". Éppenséggel nem volt rossz, de ahhoz képest, hogy milyen tragikus témát dolgoz fel, elég bárgyú.  A felejtés édes íze  jutott róla eszembe, és megint bebizonyosodott, hogy a világháború és a holokauszt tekintetében jobban szeretem a kevésbé érzelmes alkotásokat.


2015/02.

Sosem gondoltam volna, hogy Ulickaja egyszer ekkora kedvenc lesz, ráadásul a novellákat sem szeretem annyira, A mi Urunk népe mégis tökéletes évindítónak (munkaévre gondolok) bizonyult. Nem egyben zúdult rám az orosz valóság, hanem kisebb adagokban és ezek a rövidebb történetek szépen visszasegítettek a mókuskerékbe.
 

Az orosz valóságot a palesztin valóság követte, azaz Michelle Cohen Corasanti regénye, A mandulafa. Ezzel is az volt a bajom, mint a Valaha testvérek voltunkkal: komoly témát (a palesztin-izraeli konfliktust) dolgozott fel, de túl szentimentálisan.







2015/03.

A harmadik héten egyetlen könyvet fejeztem be, egy névnapi ajándékot, a Közöttünk a tengert. Lassan haladtam vele, mert elég vontatott volt, és nem is igazán tetszett. A történet egy iráni lányról, Szábáról szólt, akinek édesanyja és ikertestvére, Mahtab egy nap eltűnik. Szába azt gondolja, Amerikába emigráltak, ám az olvasó számára - Szába három nevelőanyjának elbeszéléseiből - hamar kiderül, hogy egészen más történt. Szába apjával marad a kis iráni faluban, tiltott amerikai zenét hallgat a barátaival, és meséket sző Mahtab amerikai életéről. Nagyon szeretek Iránról olvasni, de ez most nem fogott meg.




2015/04.

Imádtam viszont David Benioff regényét, a Tolvajok telét, ami már az idegennyelvű várólistámra is felkerült, hogy ha majd egyszer magyarul is megjelenik, emlékezzek rá. Aztán a magyar megjelenéskor nem tűnt olyan fontosnak, viszont legutóbb épp bent volt a könyvtárban, úgyhogy kikölcsönöztem. Elképesztően jól megírt történet egy nem túl bonyolult helyzetről: egy letartóztatott fiúnak, Levnek és dezertálásért lecsukott társának egy tucat tojást kell szereznie egy magas rangú katona lányának lakodalmára, és akkor megússzák a kivégzést. Nem hangzik nehéz feladatnak, pedig az, ugyanis a németek által ostromolt (ostromlott?) Leningrádban vagyunk, és az emberek könyvek gerincéről lekapargatott csirizt esznek, nem tojást. Lev és Kolja (a dezertőr) vállalja a küldetést (sok választásuk nincsen), és elindulnak Leningrádból, hogy valahonnan tojást kerítsenek. Benioff stílusát rögtön megkedveltem, ahogyan hőseit is, a félénk Levet, és a pimasz, szemtelen, és öntelt Kolját, akiről kiderül, hogy ezen tulajdonságai ellenére rendkívül szeretetreméltó fiatalember.


A bejegyzés elvileg az adott héten befejezett könyvekről szól, de most úgy gondolom, a félbehagyott könyveket is meg fogom említeni a posztokban. A Tolvajok tele után az Egy nap talán következett, amelyről azt gondoltam, aranyos kis csajos történet lesz, de nem bírtam sokáig Franny nyavalygását, úgyhogy kb. a harmadánál végleg becsuktam.


2015. január 4., vasárnap

2014 címekben

A legjobbak: 



Andrea Levy: A citromfa gyümölcse

Parinoush Saniee: A sors könyve

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Elif Shafak: Becsület

Robert Galbraith: Kakukkszó

Gillian Flynn: Holtodiglan

Erik Axl Sund: Bomlás

Salamon Pál: A Sorel-ház


A félbehagyottak:



Elizabeth Strout: A Burgess-fiúk

Radu Aldulescu: Jeruzsálem prófétái

Jiří Weil: Mendelssohn a tetőn

Trevor Ranges: Kambodzsa

Vass Virág: Sokszor csókol, India!

Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz

Neomi Sadmi: Márta és Neomi

Peter Prange: Égből lopott szerelem

Erica Bauermeister: Tedd meg magadért!

M. K. Gandhi: An Autobiography


A csalódások:



Alice Wonder: Champs-Él... izé

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban


A legszebb borító:

 Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban