Oldalak

2015. február 22., vasárnap

2015/08.

A hét mérlege: 2 elolvasott és egy félbehagyott könyv, valamint kezdődő Pinterest-függőség.

Csütörtökön elég komoly csomaggal tértem haza a könyvtárból, horvát, chilei, dél-afrikai és argentin íróktól kölcsönöztem könyvet, két utóbbit már el is olvastam.
 
Samanta Schweblin (ő az argentin szerző) A madárevő című novellagyűjteményét két részletben már csütörtökön befejeztem. Nem vagyok annyira odáig az ilyen groteszk, abszurd írásokért, de ezek közül elég sok tetszett. Vártam mondjuk a történetek végén a lezárást, de aztán rájöttem, hogy ez a befejezetlenség még morbidabbá tette az elbeszéléseket. A fülszövegben említett David Lynch hatását főleg az utolsó történet (A pusztán) olvasása közben éreztem, a Mulholland Drive jutott eszembe, és az a félelem, ami a Winkie's-ben játszódó jelenetet hatja át. Szóval végül is örülök, hogy belefutottam ebbe a könyvbe (hála a már unalomig ismételgetett kihívásnak), ráadásul nem is tartott sokáig, az ovis betűméretnek köszönhetően.


Lauren Beukes regényéről katacita blogján olvastam először, fel is írtam a várólistámra, majd később  levettem, végül (amikor megtudtam, hogy az írónő dél-afrikai), újra visszaraktam. Nem ismerem az írónő előző regényeit, egyről tudtam, hogy az Ad Astra adta ki, ezért kicsit tartottam tőle, hogy a thriller mellé valami hangsúlyosabb sci-fi szál fog társulni. Szerencsére az időutazással meg tudtam birkózni, a thrillert meg egyébként is szeretem, úgyhogy azt is mondhatom, hogy a Tündöklő lányok telitalálat volt. Az a fajta könyv, amelyik után tanácstalanul állok a könyvespolc előtt azon gondolkodva, hogy mi legyen a következő olvasmány, amelyben Kirby és lehetőleg Dan is szerepel, mert úgy megkedveltem őket. Nagyon tetszett Beukes stílusa, a könyv hangulata, az egyetlen, amire nem jöttem rá, hogy milyen kapcsolat volt a lányok között (azon kívül, hogy Harper megölte őket).


Naipaul regényét 100 oldal után abbahagytam, mert annyira lassan bontakozott ki a történet, hogy nem volt hozzá türelmem...


Ma már tuti nem fogok több könyvet befejezni, mert sajnos elkezdtem nézelődni Pinteresten, és valamiért teljesen rákattantam, pedig eddig teljesen hidegen hagyott, most viszont rendkívül szórakoztat, hogy különböző listákat, például travel wishlisteket gyártok.

In memoriam Fodor Ákos (1945-2015)

Búcsú az élettől

Szerves életbe merülten
sebeztem és sebesültem.

Mindezeken túlvagyok.
El- és megbocsássatok.

2015. február 15., vasárnap

2015/07.

Hélène Grémillon A bizalmas című regénye elég beteg volt, de mivel Franciaországban játszódott (jó pont), a II. világháború alatt (jó pont) és volt benne rejtély (jó pont), azt kell mondanom, hogy tetszett. A főszereplő Camille, anyja halála után minden kedden névtelen levelet kap, mely feladója egy Louis nevű fiúról és egy Annie nevű lányról mesél neki. Mivel Camille nem ismer ilyen nevű személyeket, azt gondolja, egy kézirat érkezik hozzá részletekben egy félénk írójelölttől. A II. világháború alatt játszódó történet azonban egyre bizarrabbá válik, úgyhogy a nő nyomozásba kezd. A hozzá érkező levelekből kibontakozó sztori kicsit matrjoska-szerűen épül fel, mert nemcsak Louis eleveníti fel emlékeit, hanem Annie is megszólal, sőt egy harmadik szereplő, Madame M. naplója is előkerül.


Az előző posztban említettem egy kihívást, amelyre a Coelho-könyvet olvastam, Natascha Kampusch fogságának története szintén ez ügyben került a kezembe. A kihívás lényege, hogy 75 különböző nemzetiségű szerzőtől kell olvasni, és momentán más osztrák író nem jutott eszembe (tudom, N. K. nem író, de ez most mindegy). Hétfőn szabadságon voltam, úgyhogy elég hamar végeztem a 3096 nappal, és elégedetten pipálhattam ki egy újabb sort a listámon. A könyv amúgy nem tetszett, persze borzasztó, ami az elrabolt és évekig fogva tartott lánnyal történt, és biztosan hülyén és érzékletlenül hangzik, ha azt mondom, unalmas volt, de az volt.



 A mészároslegényről csak annyit írnék, hogy két legyet ütöttem vele egy csapásra, mert az 1001-es listán is szerepel, és egy másik kihívásra is jó volt (Patrick McCabe ír, hurrá-hurrá), egyébként meg az a fajta könyv, amit akár a mondat közepén is simán abbahagyok, annyira nem az én stílusom. Valójában pedig zseniális, ahogy a szerző Francie sötét és groteszk világát ábrázolja, a nyelvi megoldások is tetszettek, de inkább csak becsületből olvastam végig, mint valódi érdeklődésből.

2015. február 8., vasárnap

2015/06.

A heti két könyv közül egyik sem tetszett igazán, mondjuk az egyiktől nem is vártam túl sokat.
 
Elif Şafak kicsit olyan számomra, mint egy hullámvasút: ha egy könyve tetszik, a következő tuti nem fog. Először Az isztambuli fattyút olvastam tőle (kétszer is), imádtam a hangulatát, a szereplőket és a rejtélyt, amely összekötötte a  két családot. Aztán jött a Fekete tej, amitől még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Nem szeretem az ennyire női könyveket, nem szerettem a megszemélyesített, hülye nevű belső hangokat, a téma (a szülés utáni depresszió) pedig teljesen távol állt tőlem. Ennek ellenére mégis nagyon kíváncsi voltam Becsület című regényére, és a Londonban játszódó történet nem okozott csalódást (és nem csak  helyszín miatt tetszett). Az előzőek alapján számítottam rá, hogy A Bolhapalota nem lesz kedvenc, és nem is lett. Pedig szeretem, amikor egy történet egy kisebb közösségben, például egy házban játszódik, mint például Rohinton Mistry Add kölcsön a lámpásod fényét című regénye (vagy mint például a Barátok közt, haha), de ez a Bolhapalota a különc lakóival annyira nyomasztó volt, hogy régen éreztem már ennyire hosszúnak 500 oldalt. Ráadásul Şafak megint a hülye neveivel idegesített, és ez valószínűleg csak az én bogaram, de emiatt minden szereplő ügyefogyottnak és idiótának tűnt, a 4-es számú lakásban élő Lobbanékonytermészetűfi család tagjai éppúgy, mint Tisztatörök Igazságtalanság. Nehéz összefoglalni, miről is szólt a könyv, mert számomra nem sült ki belőle semmilyen kerek történet. Pedig voltak olyan fejezetek (lakások, családok), amelyekben ráismertem az általam kedvelt Şafakra, aztán a következő részben megint az a Şafak szólalt meg, aki túl sok nekem. Kíváncsian várom a következő könyvét, valószínűleg imádni fogom.

Coelhóval már évekkel ezelőtt végeztem, több könyvét is olvastam, aztán A portobellói boszorkány után rájöttem, hogy ennyi nekem éppen elég volt a Mesterből, nem vagyok kíváncsi a hatalmas közhelygyűjteményeire. A portóbellói boszorkány annyira wtf-kategóriás volt, hogy a vele együtt kölcsönkapott Zahírt ki sem nyitottam, csak visszaadtam a tulajdonosának. Most mégis rászántam másfél órát Az ördög és Prym kisasszonyra, de nem azért, mert feltámadt bennem a vágy a sok bölcsesség iránt, hanem mert elég rosszul állok az egyik molyos kihívással, és Coelho, mint brazil író éppen kapóra jött. Szerencsére elég rövid volt a könyv, hogy ne kapjak agyfaszt, és innentől kezdve tényleg soha többet nem fogok tőle olvasni.

2015. február 1., vasárnap

2015/05.

Ezen a héten egyetlen könyvet sikerült befejeznem, Khaled Hosseini És a hegyek visszhangozzák című regényét. Ha jól emlékszem, két éve (!) kaptam karácsonyra, és egészen idáig nem éreztem, hogy el kéne olvasnom. Pedig szeretem Hosseinit, kíváncsi is voltam a könyvre, de mindenki azzal jött, hogy ez a regénye nem olyan jó, mint a Papírsárkányok, szóval mindig elnapoltam az olvasását.

Kár volt, ugyanis az első fejezettől kezdve imádtam. Kifejezetten tetszett a szerkezete, és az, hogy minden fejezetben más szereplő történetét ismerhettem meg, míg végül összeállt maga A TÖRTÉNET. Hosseini annyira jó mesélő, és ami számomra nagyon fontos: sokszor megható, de sosem érzelgős.
 
Nehéz elmesélni a cselekményt, mert minden fejezetnek más a főszereplője, ráadásul a részek nem időrendben követik egymást, hanem ide-oda ugrálva az időben, és a térben is. Ez egyáltalán nem zavaró, hanem kifejezetten izgalmas: a fejezetek elején nem lehet tudni, ki az adott szereplő és hogyan kapcsolódik a történet addig megismert részéhez. Viszont megnehezíti a spoilermentes ismertetést vagy értékelést, úgyhogy nem is próbálkozom ezzel, csak annyit mondok, hogy aki szerette Hosseini előző könyveit, annak szerintem ez is tetszeni fog, mert tényleg más, mint a Papírsárkányok, de attól még ugyanolyan jó.

Ez a hét amúgy nem az olvasásról szólt. Hétfőn végre elmentem egy vinyásza flow-órára és úgy néz ki, végre megtaláltam a nekem való jógatípust. A hatha túl lassú volt, az ashtanga túl kemény, de a vinyásza flow valahol a kettő közül helyezkedik el, úgyhogy most egy darabig biztosan maradok ennél. És végre megint volt izomlázam, ami az utóbbi időben a hatha órák után sajnos elmaradt.

A hét fénypontja a szombat volt, ugyanis szinte az egész napot a Budapest Bike Maffia közös főzésén töltöttem a Szimplában. 2 kg tésztával szálltam be a kolbászos krumplistésztába, 2 kilót pedig hozzátettem a tartós élelmiszerkupachoz. Először voltam ilyen főzésen, az előző alkalomra csak egy tepsi diós sütit vittem az Ellátó Kertbe. Akkor hazafelé elhatároztam, hogy a legközelebbi főzésre viszek alapanyagokat és segíteni is ott maradok. Úgyhogy tegnap krumplipucolót és kést is betettem a táskámba a tészta mellé, plusz pár félliteres palackot és elballagtam a Szimplába. Ja igen, azt még nem írtam, mi is ez a közös főzés. A Budapest Bike Maffia egy olyan csapat, akik kéthetente összegyűlnek egy közös főzésre, majd az ételt még melegen bicajjal kiszállítják a hajléktalanoknak. A meleg étel mellé csomagolnak desszertet, gyümölcsöt is, és a Food Angelsnek köszönhetően teát és kávét is juttatnak az utcán élőknek. Én karácsony táján hallottam először róluk, és mivel bármikor lehet hozzájuk csatlakozni, segíteni a főzésben vagy a kiszállításban, beszálltam a krumplipucolásba és a darabolásba. Tök jó volt egy csomó lelkes emberrel együtt hámozni és aprítani, és olyanokkal nevetni mindenféle dolgon, akikkel kb. 10 perce találkoztam először. Hatalmas élmény, és elképesztően jó érzés megtapasztalni, hogy civilek mennyit tesznek azokért, akiket mégis valahogy az út szélén hagytak....