2015/06.

A heti két könyv közül egyik sem tetszett igazán, mondjuk az egyiktől nem is vártam túl sokat.
 
Elif Şafak kicsit olyan számomra, mint egy hullámvasút: ha egy könyve tetszik, a következő tuti nem fog. Először Az isztambuli fattyút olvastam tőle (kétszer is), imádtam a hangulatát, a szereplőket és a rejtélyt, amely összekötötte a  két családot. Aztán jött a Fekete tej, amitől még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Nem szeretem az ennyire női könyveket, nem szerettem a megszemélyesített, hülye nevű belső hangokat, a téma (a szülés utáni depresszió) pedig teljesen távol állt tőlem. Ennek ellenére mégis nagyon kíváncsi voltam Becsület című regényére, és a Londonban játszódó történet nem okozott csalódást (és nem csak  helyszín miatt tetszett). Az előzőek alapján számítottam rá, hogy A Bolhapalota nem lesz kedvenc, és nem is lett. Pedig szeretem, amikor egy történet egy kisebb közösségben, például egy házban játszódik, mint például Rohinton Mistry Add kölcsön a lámpásod fényét című regénye (vagy mint például a Barátok közt, haha), de ez a Bolhapalota a különc lakóival annyira nyomasztó volt, hogy régen éreztem már ennyire hosszúnak 500 oldalt. Ráadásul Şafak megint a hülye neveivel idegesített, és ez valószínűleg csak az én bogaram, de emiatt minden szereplő ügyefogyottnak és idiótának tűnt, a 4-es számú lakásban élő Lobbanékonytermészetűfi család tagjai éppúgy, mint Tisztatörök Igazságtalanság. Nehéz összefoglalni, miről is szólt a könyv, mert számomra nem sült ki belőle semmilyen kerek történet. Pedig voltak olyan fejezetek (lakások, családok), amelyekben ráismertem az általam kedvelt Şafakra, aztán a következő részben megint az a Şafak szólalt meg, aki túl sok nekem. Kíváncsian várom a következő könyvét, valószínűleg imádni fogom.

Coelhóval már évekkel ezelőtt végeztem, több könyvét is olvastam, aztán A portobellói boszorkány után rájöttem, hogy ennyi nekem éppen elég volt a Mesterből, nem vagyok kíváncsi a hatalmas közhelygyűjteményeire. A portóbellói boszorkány annyira wtf-kategóriás volt, hogy a vele együtt kölcsönkapott Zahírt ki sem nyitottam, csak visszaadtam a tulajdonosának. Most mégis rászántam másfél órát Az ördög és Prym kisasszonyra, de nem azért, mert feltámadt bennem a vágy a sok bölcsesség iránt, hanem mert elég rosszul állok az egyik molyos kihívással, és Coelho, mint brazil író éppen kapóra jött. Szerencsére elég rövid volt a könyv, hogy ne kapjak agyfaszt, és innentől kezdve tényleg soha többet nem fogok tőle olvasni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Indra Sinha: Valamikor ember voltam

Dr. Quanta A. Ahmed: A láthatatlan nők földjén

Vége az első résznek.