Oldalak

2015. március 15., vasárnap

2015/11.






Román író: pipa.
Nem tetszett különösebben, de azért nem volt annyira rossz. Az az igazság, hogy kezdem kicsit unni, hogy nem azt olvasom, amit igazán szeretnék, hanem egy ideje az író nemzetisége szerint választok olvasmányt, ezért aztán mindenféle könyv a kezembe akad, olyan is, ami nem is érdekel valójában. Dan Lungu regényét nagyon rosszkor olvastam, mostanában ugyanis egyáltalán nem vagyok kíváncsi a véreres szemekkel körülnézegetős, nyomasztó kelet-európai posztmodernre, amelyben szakítás, alkoholizálás és vallás keveredik össze valami különös eleggyé. Eleinte tetszett a több szálon futó történet, az E/1 és az E/3 váltakozása, aztán elkezdett fárasztani, pedig szoktam szeretni az ilyen megoldásokat, de egy ideje túl sok dolog kavarog a fejemben, úgyhogy egy idő után meghaladta a szellemi képességeimet, hogy követni tudjam, ki beszél éppen, és főleg: hogy miről.

A történet főhőse Andi, egy újságíró, akit egy napon szó nélkül faképnél hagy a barátnője, Marga. A férfi próbálja elfelejteni a nőt, de számomra nem derült ki pontosan, mit is tesz az ügy érdekében azon kívül, hogy inni kezd és egy idősebb "szektás" férfihez költözik. A múltidézés, a román média működésének bemutatása, a vallás mellett van a könyvben humor is, engem mégis annyira nyomasztott a történet hangulata, hogy a soron következő Coupland-regényt (A rágógumitolvaj) félre is tettem egy időre, mert most több balfaszkodást nem tudok elviselni.

2015. március 8., vasárnap

2015/10.



Két írónő, egyikük horvát, a másikuk chilei. Mindkettőjüktől ez volt a második könyvem, és ha az öt csillagot nem a legkedvencebb kedvenceknek tartogatnám, ők is simán megkaphatnák ezekre a regényeikre. Nem érzem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy a dél-szláv háborút, vagy Pinochet katonai diktatúráját elemezgessem, enélkül viszont nehezen lehetne értékelni a könyveket, ezért inkább álljon itt két idézet:



"A szatyor műanyagból van, a piros, fehér és kék csíkokról lehet felismerni. A legolcsóbb poggyászfajta a világon, proletár fityisz a > Louis Vouitton <  táskáknak. Cipzárral zárható, mely azonban egy-kettő elromlik. Gyerekkoromban gyötört a kérdés: hogyan teszik bele a kemény cukorkákba a csokit vagy a lekvárt, ha nem látszik rajtuk sehol lyuk vagy varrat. Most ugyanez a gyerekes kérdés gyötör: ki találta ki ezt a szatyrot, ki dobta piacra millió példányban szerte a világon. A piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor a jugoszláv zászló paródiájának tűnik (Piros, fehér, kék, iskolába indulnék!), melyről leszedték a piros csillagot. Azt hiszem, először a lengyeleknél láttam, akik olcsó Nivea krémet, lenvászon törlőruhát, sátorfölszerelést, plasztik úszómatracot meg ilyesmit hoztak a jugoszláv bolhapiacokra. Ha megkérdeznénk a lengyeleket, ők nyilván azt mondanák, hogy a cseheknél láttak először ilyet, a csehek meg azt mondanák, nem, nekik nincsenek ilyen szatyraik, a magyaroknál láttak először ilyet; nem, mondanák a magyarok, mi a románoknál láttuk; nem, ez nem a mienk, mondanák a románok, hiszen ez, tudnivaló, cigány szatyor. A piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor utazik Kelet- és Közép-Európában, talán még távolabbra is, Oroszországba, Indiába, Kínába, Amerikába, utazik az egész világban. Ez a műanyag szatyor a szegények poggyásza: a zsebtolvajoké meg a csempészeké, az árusoké megy a viszonteladóké, a bolhapiacok, vegytisztítók, mosodák és olcsó varrodák emberei, az emigránsok, a menekültek és a hontalanok poggyásza. Ezekben a táskákban utaztak Törökországból a farmernadrágok, a pólók meg a kávé Horvátország, Bosznia, Szerbia, Bulgária, Románia irányába... Ezekben a szatyrokban indultak útnak Isztambulból a bőrdzsekik, az övtáskák, a kesztyűk... A budapesti kínai piacról ezekben a szatyrokban utazott az áru minden irányba: Macedóniába, Albániába, Boszniába, Szerbiába, ki tudja, hova. A piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor menekült, hontalan, a túlélés mestere; útlevél nélkül lépi át a határt és a legolcsóbb közlekedési eszközzel utazik, jegy nélkül.
Itt, Amszterdamban, egy török boltban rátaláltam a szatyorra, és két guldenért megvettem. Rendesen összehajtogattam és őrzöm, ahogy anyám őrizgette azokat a kis, fehér műanyag zacskókat, > hogy legyen <. Tudom, hogy ezzel a vásárlással szimbolikus beavatási szertartást végeztem, és társultam a világ legnagyobb törzséhez, a törzshöz, melynek zászlója, címere és pecsétje a piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyor. Ugyan ki vette e róla a csillagot, kérdem én?"

(Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma)

***

"Mivel kiküszöbölni nem lehetett a nyomort, tilos lett beszélni róla. A sajtó hírei megnyugtatók voltak, elvarázsolt birodalom vette őket körül. Tökéletesen hamisak az éhség nyomására pékségeket megrohamozó asszonyokról és gyerekekről szóló szóbeszédek. Rossz hírek csakis külföldről jönnek, ahol a világ megoldhatatlan problémák között vergődik, melyek az áldott hazát nem érintik. Az utcákon olyan finom japán k...ocsik közlekedtek, hogy valósággal játékszereknek tetszettek, meg a végrehajtó hatalom irdatlan, fekete, krómozott kipufogócsövő motorkerékpárjai; minden utcasarkon hirdetések kínálták az exkluzív lakosztályokat igényeseknek, Marco Polo utazásait hitelbe, valamint az elektronika legújabb vívmányait. Elszaporodtak a mulatóhelyek a kijárási tilalom órájáig égő fényeikkel és őrt álló portásaikkal. Közszájon forgó téma volt a bőség, a gazdasági csoda, a rendszer jóvoltából csőstül beáramló külföldi tőke. Az elégedetleneket hazafiatlanoknak minősítették, mivelhogy a boldogság állampolgári kötelesség lett. Egy íratlan, ám mindenki által ismert szegregációs törvény alapján két ország működött egyazon nemzeti területen, egyik a fénnyel övezett, nagy hatalmú elit országa, másik a kirekesztett és néma tömegé. Ez a társadalmi ár, határozták meg az új iskola ifjú közgazdászai, s így ismételgették a tömegtájékoztatási eszközök is."

(Isabel Allende: Szerelem és árnyak)

2015. március 1., vasárnap

2015/09.

A hetemet két szóban tudnám összefoglalni: wanderlust és fernweh. Az előbbi utazás iránti erős vágyat jelent, a másik pedig elvágyódást valami messzi tájra, szóval majdnem ugyanazt. Talán nem meglepő, hogy ennek megfelelően mindkét heti könyv utazással kapcsolatos: az egyik Ligeti Vilma Indiában töltött éveit (három évét) mutatja be, a másik pedig Michael Palin csendes-óceáni utazását.


Talán keveseket hoz lázba egy 1966-os kiadású indiai útinapló, én mindenesetre nagyon megörültem, amikor megtaláltam a Kindlémen. Ligeti Vilma Bombayben élő testvérét és családját látogatta meg, majd Bangalore-ban töltött egy kis időt, innen pedig egy nilgiri iskolába utazott, és zongoraórákat tartott a tanulóknak. A Síva árnyékában nagyon ígéretesnek tűnt, eleinte pont azt adta, amit mindig várok az ilyen könyvektől: a magyar (európai) utazó megnézi, hogyan élnek Indiában, és beszámol az olvasóknak a mindennapokról. A kulcsszó a mindennapok, ugyanis eddig rengeteg olyan Indiáról szóló könyvet olvastam, amelyekben a társadalmi-szociális kérdéseken, a politikán, az építészeten, vagy az élővilágon volt a hangsúly. Ezek a témák is érdekesek persze, de én legjobban a daily life-ról szeretek olvasni. Egy darabig Ligeti Vilma is erről írt, aztán egyre unalmasabbá vált a beszámoló, főleg, miután elkezdett tanítani az iskolában. Végtelen hosszú párbeszédek, aprólékos leírások, folyamatos agyalás India természetén; ezek egy idő után annyira fárasztottak, hogy egyre kevésbé volt kedvem kézbe venni a könyvet.





Michael Palint nagyon bírom, egyetlen bajom van csak vele, hogy minden irányból megkerüli a Földet, aztán a 245 napos utazásról ír 300 oldalt. Ligeti Vilma egy idő után túl hosszúnak tűnt, Michael Palin könyvei pedig mindig túl rövidek. Az Utazás a Csendes-óceán körül szórakoztató olvasmány volt, még úgy is, hogy az érintett országok közül elég kevés érdekel, Dél-Amerika például teljesen hidegen hagy, de Palin humora és stílusa még Bolíviát is érdekessé tette.